Felkapom a plédet, felveszem a kalapom, és már kapkodom is a lábaim az óvoda felé. Pankáért megyek. Óvoda után mindig a közeli erdőbe vezet az utunk. Felhőket nézünk, hallgatjuk a madarakat, ábrándozunk, és nagyokat nevetünk. Most sincs ez másképp, hiába próbálom meggyőzni arról, hogy a vihart jobb az ablakból szemlélni, már ránt is magával az ösvény felé, mely a titkos törzshelyünkhöz vezet. Útközben egyre gördülnek a felhők a fejünk fölé, de Pankát ez nem tántorítja vissza, izgalma egyre csak fokozódik. Már nem sok van hátra az utunkból, mikor egyszerre kezdenek ömleni az égből az esőcseppek, és Panka szájából az igazság.
-Apa! Tudod, miért akartam mindenképp idejönni most veled?
-Na ki vele!
-Én még sohasem láttam a szivárványt…
Szemeit tűzben égeti a vágy, melyre bennem is felgyúl a lelkesedés. Látnia kell a lányomnak azt az égre épült csodát. Így hát énekelve, pocsolyákban ugrálva haladunk tovább a tündöklő híd felé. Özönlik belőle az öröm, és én csak csodálattal nézem apró termetét, melyben megannyi jóság és szeretet elfér. Ha elfárad, két dal között arra kér, hogy én énekeljek neki, és én ugorjak mélyebbnél mélyebb pocsolyákba, mert ha nem csacsog valamit az én kis hercegnőm, biztos, hogy angyali nevetését hallatja, mely számomra többet ér bárminél.
Nevetésünket hirtelen fülsiketítő zaj töri meg. Panka ijedten néz rám, melyre csak reményvesztett pillantásomat kapja válaszul. Én már tudom, de nem mondom, mert nincs rá szó. Így immár csendben, de megtesszük azt az utolsó pár lépést, mely választ ad az elmúlt percek összes kérdésére. A gyönyörű erdő, ahol annyi élményt gyűjtöttünk, most romokban hever. A fűrészből pattannak ki lágy hamvai. Mindenütt kidőlt fák, s töretlenül munkálkodó emberek, kik rezzenéstelen arccal oltják ki az éltetőt.
A szívem összeszorul Panka csüggedt arcára nézve. Földbe gyökerezem a pillanat erejére, mint mellettünk lévő öreg tölgyfák, melyeknek már nem tépázza szél ágait. Szívem darabjai az ágakon, s még a gyökereknél is mélyebben a gondolatok, melyek most szaporán tartanak a földön fekvő fadarabok felé. Előtör belőlem a kínzó aggodalom. Vajon láthatja még az én Pankám azt, ami számomra a legtermészetesebbek közé tartozott gyermekként? Magamba szívhatom-e még az unokámmal az aranyló napsugarakat? Simogatja majd az ő arcukat tavaszi szél?
A szerszámok hangjai elhalkulnak. Panka sírása oly szívszakító, mely a leggonoszabb lélekbe is nyilat döf. Átölelem rázkódó testét, de nincs az az érintés, mely feledtetné a földön fekvő fák és a csikorgó fűrészek látványát. Könnyben úszó szemei rám vetülnek, s felém szegezi a kérdést: Miért?!
Gondolatok cikáznak a fejemben, mint villám a viharos éjszakában, s dörgéssel válaszol rá mindenkor a sajgó szív. Felelevenedik bennem az a sok-sok látvány, mely örök nyomot hagyott az emlékezetemben. A folyóban úszkáló, halakat felváltó szennyözön. A szigetként elém táruló csikkbirodalom. A ködként beborító füstáradat. A szenvedő állatok. Az otthont vesztő jegesmedvék. A lángok áldozatai. Emberek, állatok, életek, sorsok tétje.
Merengésemet újabb visító zaj töri meg, s letörülöm szemem alól lelkem fájdalmát. Nagyot nyelek, majd Pankára nézek, s csak annyit mondok:
-A szivárvány túl színes erre az égre…
