Elmúlt a szeptember. Olyan meleg van még, pedig már úgy szeretném elővenni a puha pulcsimat, hogy kapucnija alá rejtőzzek. Elég lesz a rövid ujjú pólóm, úgyis leizzadok majd, mire az iskolába érek. Kilépek az utcára, majd néhány méter után megállok a zebra előtt. Autók. Autók mindenhol. Hol van egy biciklis? Hol vannak a gyerekek a gördeszkával és a görkorcsolyával? Látom már, ott ülnek az autóban. Csalódott pillantást vetek feléjük, és a park felé veszem az irányt.
„Erre sokkal rövidebb, és mennyivel szebb, mint a betontömbök között” – fordul meg a fejemben újra és újra a gondolat, miközben lábammal arrébb gurítok egy műanyag palackot. Körbenézek. Három szemetesládát pillantok meg, és mindegyik üres. Egy kólás doboz tőlem balra, egy chipses zacskó pedig mögöttem pihen a puha talajba fúródva. Még utoljára a félresöpört palack felé vetem a tekintetem, majd az órámra. Sietnem kell, el fogok késni. Vajon miért nem volt három szabad másodpercem, hogy lehajoljak érte? Tudom már. Ott volt pár velem egykorú fiatal is. Az előbb láttam, hogy ők is eldobtak valamit. Mit reagálnának arra, ha én ezt most felszedném? Biztosan kinevetnének. Inkább nem hozom magam kellemetlen helyzetbe.
Mire megérkezek, már nagyon szomjas vagyok. Ez a hőség teljesen kikészít. Veszek is egy üdítőt, és egy szívószálat is kérek hozzá. Tudom, műanyag. De ez csak egy darab szívószál. Teljesen ártalmatlan. Mire megiszom a frissítőmet, már végképp késésben vagyok. Fogom a termelt hulladékom, majd az első kukába dobom, amit meglátok. Mellette ott volt a szelektív gyűjtő, de már mindegy, nem vettem észre időben.
Órán a tanár a környezetvédelemről beszél. Unatkozom, és a telefonomat nyomkodom. Ahogy a közösségi hírfolyamot görgetem, szembetalálkozok egy képpel. Egy jegesmedve van rajta, szenved. A globális felmelegedés miatt otthona hamarosan eltűnik. Meg is osztom. Egy pillanatig elgondolkozom azon, mit is írjak hozzá. Óvd a Földet blablabla… lerágott csont. Inkább bepötyögök egy szomorú fejet. Legalább látják a sajnálatomat. Vége a napnak, és újra hazafelé veszem az irányt. Hideg van. Nagyon hideg. Mikor lett tél, és hol van ősz? Hiszen reggel még tombolt a nyár!
December közepe van. Idén sem lesz fehér karácsonyunk. Ahogy már lassan nyolc éve nincs. Nem tudunk hóembert építeni sem. Mindig csak a sok latyak. Ahogy telnek-múlnak a napok, a helyzet nem változik. Jön a március, mely az enyhe tavaszi idő helyett újra forró nyárrá változik. Tél, nyár, tél, nyár. Sosem lesz vége.
2060-at írunk. Felöltöztetem az unokáimat. Sapka, sál és arcmaszk, hiszen veszélyes manapság kilépni a levegőre. Csomagolok nekik egy-egy üveg vizet, majd arra kérem őket, hogy jól osszák be, mert nem könnyű manapság tiszta ivóvízhez jutni. Arra is megkérem őket, hogy ha tehetik, takarékoskodjanak a hulladéktermeléssel a nap folyamán. Így is túl sok a kiadásunk. Igen, bevezették a hulladéktermelési adót, mellyel a megvásárolt, majd eldobott szeméttulajdonosokat terhelik. Természetesen a nem újrahasznosítható termékcsomagolásokat már pár évtizede levették a polcokról, de sajnos a helyzeten már ez sem javított.
A gyerekek után nézve eszembe jut, amikor én sétáltam végig ezen az úton. Most már látom, miért kellett volna felvennem azt a palackot. „Nem ezen fog múlni a bolygónk jövője” – mondtam én, és rajtam kívül még körülbelül 7 milliárd ember. Megérte volna elkésni az óráról azért, hogy újrahasznosíthassak, és megérte volna erre ösztönözni mást akkor is, ha kinevet ezért. Most már látom, miért nem elég az, ha csak együtt érzek a globális problémákkal. Cselekedni kell. Vagyis, cselekedni kellett volna. A mi múltunk, egy egész bolygó jövője.
