Kamilla (16 éves) pályaműve
„Azt hiszed, a Föld megsirat majd? A bolygónak mindegy élnek-e rajta vagy sem.”
Bemutatkoznál, kérlek?
– Ha szeretnéd, bár úgyis mindenki tudja. Az EMBER vagyok.
Az ember zárt szemű, csupasz vázán végiggördül a nyomás; lapockái lesüllyednek, a nyúlánk tagok széthúzódnak, ahogy nyújtózik, csigolyáin végig ropog a gémberedettség. A szemekbe nyúl, hirtelen kapja el, majd szinte rácsodálkozik saját kezére.
– Oh. Látod?
Az álla felbillen, ujjai sorban – összehajtja és kitárja őket.
– Látod ez a hüvelyk. Szembefordítható… A majomnak is van, és mit csinál vele? Hús után kaparja a földet, testet marcangol, élő testet.
Bámulja, bőr takarta porcait, magába harap, majd kiált:
– A fogak! Nézd csak – nevet -, a fogaim kerekek, aprók! Egykor olyan volt, mint a ragadozóké, s most, ha ráharapok, a kockacukorral együtt morzsolódnak szét.
Arcát szétfeszíti, vicsora s ínye között habzó nyál gyűlik.
– Egykor szemfogakkal vadásztam, most a vízben puhult húst is falatokban nyelem, és tudod, mit? Még mindig Én vagyok a csúcsragadozó!
– Nem félsz, hogy egyszer már nem lesz mit levadászni?
– Ugyan! – Hangja kihűl, vállvonogatva követi sípcsontja kiugró vonalát. – Ugyan! Ha elfogy az üveg alól, hoznak a hűtődobozokból, a préda szépen csomagolva, felszeletelten, raktárnyi doboztornyokban várja, hogy elfogyasszam.
Feláll, talpaival a padlóra nehezedik, és kihúzza magát.
– De ha megölöd az összes állatot… ha egyről egyre kihalna minden állat…
– Mi az, hogy megölöm? Van nálam kés, amit beléjük szúrnék? Látsz a kezemen vérfoltokat?
– A halál nem mindig vörös. A fulladás nem jár vérrel.
Megtorpan a két lábon fel-alá lépkedésben.
– De belefulladsz a szemetedbe Te is… A füst nem táplál, a tüdőd megtelik korommal, és eltömíti nemcsak a Te, minden élőlény légcsövét.
– Füst? – A levegőbe szagol, markolja mellkasát, és rázza fejét. – Talán ég valami?
– Elégsz. Egyformák lesznek csonkjai testednek és a fáknak. Elszenesedtek.
Felrántja ruhaujjait:
– Talán hamutól szürkének látszom? A levegőt nem koszolja pernye! Nézz rám! Hol vannak? Hol vannak fájó égési sebeim?
– Hát nem érted? Te vagy a pernye! Azt hiszed, a Föld megsirat majd? A bolygónak mindegy, élnek-e rajta vagy sem. Te haldokolsz!
– AZ EMBER VAGYOK! AGYVELŐM MÉRETE FELSŐBBRENDŰSÉGET HATALMAZ, A LEGINTELLIGENSEBB FAJKÉNT A FÖLDÖN JOGOM VAN SAJÁT ÖNGYILKOSSÁGOMHOZ!
Az ember pedig hánykolódik saját szavai közt. Nyelve alól eltorzulnak a hangok, zihálva szívja vissza szétdarabolódott szerveinek kiköhögött darabkáit. Markolja mellkasát, feketét köp; csak most látom, milyen meztelen valójában, s fáznak szavaim, míg kérdezem:
– Nem félsz?
– Eldobom a félelmet! Recseg, ha gyűröm, mint fénylő csomagolás. Anyaga nem karcolja ujjaim szélét, nem ragad zsebembe, nincsen szaga és súlya! Kihull kezeim közül, s belevakulok a zuhanásba!
Suttogóvá ernyed, álla kulcscsontjának ütődik, s magába rogy. Hallgatom, ahogy lélegzik, hogy lélegzik-e még. Az evolúció remeke összekuporodik, és körülfont karjaiban ringatja magát.
– Elköszönnél, kérlek?
De az ember már csak zihál.
